“Demokrácia? Demokrácia? Demokrácia nem az, ami azoknak az embereknek kell – francokat, ez nem is az, amit akarnak. […] Az emberek nem akarnak szabadságot. Határokat, szabályokat. Védelmet. A támadókkal szemben és magukkal szemben. Az embereknek egy vezér kell, aki támogatást is nyújt nekik és korlátokat, hogy a káoszt féken tartsa. Megadod nekik ezt és követnek. És itt jövök a képbe én.” – Jonathan Irons
Hosszú évek után először került újra radaromra a Call of Duty-sorozat – melyet a Modern Warfare behozatala és a gyermeki lelkemnek is túl látványos szkripteltség miatt ejtettem végleg –, miután kiderült, hogy a legújabb kiadásban Kevin Spacey-re bízták a főgonosz megformálását. Ha Kevin Spacey és negatív figura, akkor House of Cards – és ha House of Cards, akkor megállíthatatlan nyáladzásba kezdek.
Azt azért nem állítom, hogy le akartam volna játszani a szokásos „menj végig a folyosón”-típusú kampányt, illetve az MLG pro kiskölykök közé sem szerettem volna beereszkedni a multiplayerben, de arra azért kíváncsi voltam, hogy ez a sokoldalú színész hogyan oldja meg ezt a – felteszem, nem különösebben testhezálló – feladatot.
Szerencsére a YouTube kisegített. A mocap döbbenetesen profi, bár szemei élettelenek és az üvöltözés mindig életszerűtlen – a figura pedig nagyjából egy az egybeni átvétele kedves Underwoodomnak, csak sokkal rajzfilmszerűbb, egydimenziósabb kiadásban. Visszatekintve tehát nem tűnt hatalmasnak a kihívás. Az azonban megdöbbentett, hogy mennyien egyetértettek a játékosok közül a mondanivalójával.
“Igaza van, az ENSZ sóhivatal, a politikusok mind hazudnak és ő sokkal jobban intézte a dolgokat. Kár, hogy nem állhattam mellé” – sorolták sokan a kommentekben. Egy katonai magánvállalat vezetőjéről beszélünk, aki előbb “kisegíti” a nemzetállamokat, majd megpróbálja átvenni a hatalmat fölöttük. Olyan tömegpusztító fegyvereket akar bevetni, mely a kiválasztott DNS-implantátumokkal nem rendelkező egyedek mindegyikét képes megölni, őket azonban érintetlenül hagyja. Mit ne mondjak, mások is beszéltek már egy faj felsőbbrendűségéről a történelemben.
A sorozat korábbi részeiben volt példa arra, hogy többféle befejezés közül választhatott a néző – itt nincs, Spacey karaktere mindenképpen elnyeri méltó büntetését. Kíváncsi lennék azonban, milyen arányban álltak volna mellé a játékosok, ha lett volna rá lehetőségük: érdekes képet villanthat fel korunk társadalmáról.
Távol álljon tőlem, hogy morális pánikot próbáljak gerjeszteni: nem véletlenül mondta John Carmack, a Doom egyik fejlesztője, hogy a videójátékok története olyan, mint a pornófilmeké. (Elvárás, hogy ott legyen, de nem olyan fontos.) Tény, az iparág kisebb tagjai már megannyi példát mutattak arra, hogy ez lehet másképp is, de a multimillió dolláros szereplők számára a történet továbbra is csak háttérzajként funkcionál a játékmechanizmusok mögött. Nem gondolom hát, hogy komoly politikai mondanivaló vagy egyfajta értékválság ábrázolása lett volna a fejlesztők célja – elvégre a sorozat előző játékában egy mocapelt kutya volt a marketingesek fő fegyvere.
Az azonban megér egy misét, hogy ennek ellenére egy rajzfilmbe illően egyszerű, a technológia néhány hiányossága miatt az érzelmi csúcspontokon láthatóan „gépi” figura – akit, tény, egy nagyszerű színész ábrázol egészen hitelesen – képes olyan érzelmeket kelteni a játékosközösség nem kis részében, mely szimpatikusabbá teszi őt és gondolatait napjaink politikai rendszerénél. A szavazat- és népszerűséghajhász politikai erők valamit biztosan nagyon rosszul csinálnak, ha egy ilyen figura jobban megfogja a közösséget náluk. Messzire mutat a párhuzam, de az UKIP sikere is részben vezetőjük közvetlenségére vezethető vissza: az pedig, hogy egy mocapelt Kevin Spaceyt és szándékosan transzparensen gonoszra megírt dialógusait közelebbnek érzik magukhoz a játékosok, mint politikusaik állásfoglalásait, nos… az megérhet egy kis elmélkedést, nemde?
“Az emberek nem akarnak szabadságot. Határokat, szabályokat.”
A zemberek kitiltásokat akarnak. Minél több van, annál világosabb hol a határ és mi a szabály
Erősebb kutya szabály
Nekem menet közben a közös piálás érződött inkább az érzelmi csúcspontnak, az atyáskodás a kvázi fogadott fiával és a mögötte éppen hogy érezhető hamisság. A teátrális kiabálásnál meg az volt a fontosabb, hogy valójában saját maga dobja fel a terroristavezért, és azért türelmetlenkedik a tábornokkal.
Azt még én se tudtam megfejteni, hogy miért az apróságokból építkező játékát sikerült jobban elkapnunk, és az extrémebbet kevésbé; de azért kössz a “döbbenetes” jelzőt, sok munka volt benne 😉
azt meg sem említem, hogy Ilona a női kommandós neve 😀
ennél a videóban ez itt látszik a legjobban, 3:18-nál.
http://www.youtube.com/watch?v=BpjX3dBaacg
OV beszéde a Fidesz-szavazókról 🙂
Az embereknek anyagi jólét kell, lehetőleg még az ő életükben. A nagy baj az, hogy hiába tesz egy szegény ország demokratikus fordulatot, attól még az emberek tömegei nem biztos, hogy jobban fognak élni, ahogy ezt nekik előtte levetítették. Sőt, bejönnek a demokráciák betegségei pl. a romló közbiztonság, mivel ugye demokráciában a köztörvényes bűnözőnek is jogai vannak, nem lehet csak úgy letartóztatgatni őket.
Így mit lát az 1×ű becsületes ember? Ő semmivel nem él jobban, mint előtte, viszont egyre inkább kell azon aggódnia, hogy esetleg betörnek hozzá, és hiába tudja, hogy ki volt az elkövető, mer a rendőr csak a vállát vonogatja, hogy neki bizonyíték kell, meg az elkövető is csak megélhetésibűnözött. És akkor a mi 1×ű emberünk mit gondol? Azt, hogy sokkal inkább szeretne biztonságban élni, mint 4 évenként szabadon választani két számára nagyjából tök 1forma rablóbanda közül, mer számára kb. ennyi a demokrácia, meg az előtte volt diktatúra közti különbség…
Megfogalmaznám Mérnork szavait konkrétabban:
Ha megfeleő életkörülmények között élhetnék (mint pl.: egy dán, vagy osztrák, vagy norvég állampolgár) akkor szívesen lemondanék a személyes jogaim és szabadságom jó részéről. Sőt továbbmegyek, ha a biztonságomat, gyermekeim biztonságát és jólétét egy, a játékban fellelhető génfegyverrel lehetne szavatolni, abban sem látnék kivetnivalót.
Még konkrétabban, hazai oldalról is megközelítve: az az igen jelentős jobbik szavazói réteg (szerintem több milliós, csak az elcsalt választásokon ez nem látszik) minden hezitálás nélkül megszavazná ezen génfegyver cigányok (bocsánat… bűnözők) elleni bevetését….
Valljuk be, kinek van szüksége társadalomba beilleszkedni nem akaró rétegre? Inkább éljem le az életem 100 km2-en, de biztonságban, mint egy szabados pokolban. S szerintem ezt mindenki így gondolja. Nincs messze, hogy Dél-Afrikai módon 4 méteres elektromos kerítéssel körbekerített, őrzött telkeken éljünk, majd golyóálló autókkal menjünk vásárolni.
Az orbáni példa viszont nagyon-nagyon rossz, mert ő úgy próbálja korlátozni a szabadságot, hogy mellé nem ad semmilyen jólétet, sőt mélyíti a szegénységet. Hát ez kérem totalitárius személyi diktatúra, míg a játékban egy elvi diktatúra jelent meg, nem voltak szobrok (idehaza az Orbán szobrok a stadionok) csak egy szép elv, miszerint a világbéke megteremthető. Támogatom. Minden jóérzésű embernek támogatnia kéne a békét, de fel kell ismerni, hogy annak megteremtése a beilleszkedésre képtelenek áldozatával jár.
” Az új Call of Duty lehet Orbán és Putyin kedvenc játéka?
Ugyanis sokszor egészen durva, előre csomagolt propagandát vág a játékos arcába.”
Még szerencse, hogy ezzel szemben a zindex nem vág egészen durva előre csomagolt propagandát a blogketrec cimadásaival az olvasók arcába
az a baj, hogy te egy faj felsőbbrendűségéről beszélsz, a játékban pedig nem egy faj, vagy rassz felsőbbrendűségéről van szó, hanem a rendszerellenes, erőszakos, bűnözői hajlamú emberek, a hatalmi vágytól vezérelt háborút szító vezetők (pl.: Putyin) kiiktatásáról.
@eßemfaßom meg áll: szeretjük a zindexet! <3