Gyermekkorunk nagy népszerűségnek örvendő sportos vetélkedője szombat este újra vidám perceket szerzett számunkra. A Játék Határok Nélkül 15 év után került ismét képernyőre.

A Magyarországon ’93 és ’99 között vetített vetélkedő eredetileg 1965-től futott a mai formájában, országok közti játékként. Hazánk a 7 év alatt háromszor aratott győzelmet, kétszer Kecskemét, egyszer pedig Százhalombatta csapata. Idén ismét megkaptuk a nyertes citromsárga színt, mely ez alkalommal is szerencsét hozott. A magyar csapat kapitánya az olimpiai bajnok vízilabdázó, Csapó Gábor, de a versenyzők közül többen is olimpikonok, neves sportolók, közéleti személyiségek.

Az első feladat során a franciákkal sorsoltak össze, így velük – vagy inkább ellenük – kellett szivárványt építenünk bikabébik számára. Könnyű, hungarocellnek kinéző méteres elemekből kellett egy boltívet építenie két-két versenyzőnek, majd mikor már magától megállt az építmény, egy – a fejére óriási napot formázó jelmezt erősített – harmadik embernek kellett átcsalnia a komoly sérülést elkerülendő, lekerekített szarvakkal bőszülten rohangáló, fiatal bikát. A franciák egy alkalommal – igen sportszerűtlenül, végső kétségbeesésükben, hogy egy pontot sem sikerült gyűjteniük, a bikát akkor próbálták az építményünk közelébe csalogatni, mikor még a napunk sehol nem volt, a játékvezető azonban szerencsére résen volt, és azonnal rászólt a szabálytalankodó franciára. Az első játékban 2 pontot szereztünk, mellyel három csapatot is leelőztünk.

Óceán, tenger vagy vízesés hiányában a következő feladat nagy falatnak tűnhetett volna a magyarok számára, de a vízi sportokban jeleskedő csapattagjaink a megszerzett 2 ponttal ismét előkelő helyen zárták a feladatot. Szörfdeszkával kellett lecsúszni egy felfelé folyó, erős sodrású vízfolyamon, melynek lábánál egy lány strandlabdát dobott a szörfös felé, akinek ezt visszadobva egy kosárba kellett beletalálnia. A magyar csapatnak két találata volt.

Ha még nem lett volna elég a bikákból, a harmadik feladatban ismét visszatértek, és látszólag agresszívabbak voltak, mint korábban. Egy sátornak beöltözött embernek kellett keresztülszaladnia a bika ringjében egy csapattársához, majd egy arra kijelölt helyen le kellett feküdnie, és három másodpercig úgy maradni. Azonban a bika nem mindig gondolta úgy, hogy nekik ott a helyük, több játékost is felkapott, arrébb taszajtott vagy éppen csak felöklelt és átdobott magán. Kívülről igen szörnyen nézett ki, de senkiért nem kellett bemenni a ringbe, így gondolom, mindenki épen megúszta. Az egyik versenyző nagy igyekezetében (vagy inkább a mérhetetlen pánikban) egy kisebb bikatámadás következtében még a nadrágját is elhagyta. Az egyiptomiakkal folytatott küzdelemben 3 pontot szereztünk, mellyel felkerültünk a pontlista tetejére.

Az utolsó párbajt az oroszokkal vívtuk, melyben azonban sajnos alulmaradtunk. Hosszú, vizes csúszdán leérve egy medence közepén álló piramisra kellett felmászni, majd megkongatni a fentről lelógó harangot. Egy lány párbajban az orosz versenyző lefogta a magyar lány buzogányát, majd elkezdte lóbálni, s közben többször is fejbe vágta a versenyzőnket. A bíró közben nem fújta le a “harcot”, utána viszont büntetőpontot ítélt az orosz csapatnak, azonban még ez sem volt elég, 2 pontot tudtunk csak gyűjteni.

A mindent eldöntő utolsó feladat előtt egy ponttal álltunk az oroszok előtt. Minden csapat egy-egy embere egyszerre indult el búvárfelszerelésben, békatalpban a pályán, először fel kellett venniük egy tengeri csillagot, majd azzal továbbfutva egy két ellentétes irányba forgó, ránézésre nagyjából 4 méter átmérőjű körgyűrűre kellett felugrani, majd egy kis hídra továbbjutni. A magyar versenyző hihetetlen ügyességgel vette az akadályt, és mindhárom fordulóban elsőként ért be a célba, megelőzve ezzel az orosz csapatot is, s így első helyen zártunk szombat este.

A bónuszfeladatot mindezek ellenére az oroszok vitték, de állítólag már a ’90-es években is taroltak a húzódzkodós számban.

Nem sok minden maradt meg a gyerekkoromban zajlott vetélkedőről, viszont arra tisztán emlékszem, hogy ilyenkor együtt volt a család és mindannyian alig vártuk ezeket az estéket. A mostani adásban külön örömet jelentett számomra, hogy személyes kötődésem is volt, rokonom, Zala György olimpikon is tagja a magyar különítménynek. Én biztosan nézni fogom a többi adást is, hiszen ez a vetélkedő tényleg olyan, amit nem szégyell az ember, hanem valóban jól szórakozik.

A lelkesedés reméljük, nem lankad, további sok sikert kívánunk a magyar csapatnak!