Immár kilencvenkilenc éve hitetik el az amerikai emberekkel, hogy bármit is számítanak – írja provokatív cikkében Jack Shafer, a Politico újságírója. Átverésnek, bennfentes bolondságnak tartja az újságírói díjakat, kiosztásuk körülményeit és szakmai hátterét pedig átláthatatlannak és túlzottan szubjektívnek.
Lassan minden újságíró díjazott lehet ugyanis valamilyen fomában, ha nagyon akar: bekezdéseken át sorolja, hányféle csoport díjazza saját magát szezonálisan az oknyomozó újságírótól a gazdaságin át a videójátékokkal foglalkozó zsurnalisztákig. Konkrét tematikus bontást is felmutat – fiatal, afroamerikai, tudományos, politikai, és legalább két tucat másik témában is rendszeresen osztanak díjakat. A kisebb, helyi díjakról, vállalati és iskolai plakettekről még csak szót sem ejtettünk. „Más szakágak is szokták díjazni legjobbjaikat, de nekik nincsen kürtjük, amivel ennek hírét rendszeresen szerteszórhatnák a világban” – írja.
A Pulitzer-díj a „nagyágyú”, az elismerés, amire mindenki vágyik: érdemes megfigyelni azonban, hogy az alapító-névadó sajtótermékei gyakran éltek az úgynevezett sárga újságírás legrosszabb hagyományaival. Politikai elfogultsága is rendszeresen átütött a lapon, nyíltan támogatva a demokrata elnökjelöltet az 1884-es kampányban, többek között egy olyan sztorit lehozva, melyben egy, szintén a baloldali kandidátust támogató orvosra hivatkozva azt állította, hogy a republikánus James G. Blaine súlyos beteg és nagy valószínűséggel meg fog halni még azelőtt hogy esetleges elnöksége véget érne.
A díjak értékelése mindig tutokban zajlik, a végső döntések pedig – az újságcikkek „értékelésének” jellegéből adódóan – alapvetően a zsűritagok szeszélyén múlik, ahogy ezt korábbi ítészek is megerősíthetik. Mi alapján lehet objektíven kiválasztani a döntős cikkek közül azt, ami tényleg jobb? (Kicsiben e sorok írója is szembesült ezzel a problémával egy itthoni újságíró-pályázat értékelésekor.)
A győztes munkák paradox módon egyszerre megjósolhatóak és mégis kiszámíthatatlanok, ahogy az ítészek igyekeznek fiatalabb és a többi újságírói díjátadóról „kifelejtett” cikkeket díjazni: előfordult olyan is, hogy az egyik győztes saját magát jelölte a díjra.
Felmerül a kérdés: ahogy a bankárok nevetség tárgyává válnának, ha egymás közt vállveregetős díjakat osztanának ki a legjobb harmadik világbeli hitelért, vajon miért nem történik ugyanez az újságírókkal? Shafer válasza szerint nem feltétlenül a díjjal van baj, hiszen megfelelő körülmények közt tényleg rámutathat fontos témákra és kiemelhet értékes alkotásokat – de az újságíróknak nem ezen mesterséges és megbízhatatlan „értékek” szerint kellene megítélniük saját munkájukat.
A díjakat legtöbbször olyan félresikerült egyének és szervezetek alapítják és osztogatják, akik érzik, hogy valami nem stimmel körülöttük, éppen ezért nagy csinnadratta szükségeltetik számukra az önértékelés szinten tartásához. Sokszor a díjaknak és főként a díjazottaknak kiemelt szerepük van – ez tény. A díjazottak legtöbbször nem is igazán érzik és értik, hogy mibe csöppentek, mindössze boldogok, amiért munkásságukat elismerték. Ez a csendes kisebbség. A többség nagyon is jól tudja, hogy az egész csak egy felesleges, ostoba emberek félrevezetésére rendezett cirkusz, éppen ezért szívesen szerepelnek benne.
Nagyon ügyes voltam, mert egyszer sem említettem rasszt, faji vallást, felekezetet. Szerintem mindenki érti, kik állnak a díjak mögött és többségükben kicsodák a díjazottak.
Szívesen venném egy-egy mongol díj születését. Vagy egy kongói. Akár Észak-koreai. Nekem mindegy, csak legyen mögötte cirkuszi produkció.
Amiota kertesz imre az olvashatatlan szinvonalu sorstalansagra megkapta az ir nobelt, semmilyen dijnak nem hiszek.