Nagyon szép látni, hogy léteznek még lelkiismereti megfontolások. A magyar történelemben rengeteg ilyen esettel találkozunk, például Kádár János lelkiismereti okokra hivatkozva mondott le a Nagy Imre kormányban betöltött államminiszteri posztjáról. Igaz, a cinikusok szerint ezt azért tette, hogy utána egy zsírosabb állásba kerüljön, de nem szabad, hogy a rosszindulat vezéreljen bennünket. Lássunk tisztán!

A lelkiismeret oly’ szép dolog, ami előbbre viszi a nemzetet! Na nem a Magyar Nemzetet, mert azt már képtelenség volt. A független újságírás bástyáját ugyanis egy csúfos oligarcha kaparintotta meg most hirtelen. A közvélemény talán észre se vette, hogy Simicska Lajos egy teljes médiabirodalomra tette rá a kezét. Szerencsére a főszerkesztők résen voltak és észrevették az egyik pillanatról a másikra felbukkant csúf oligarcha által jelentett veszélyt. Nem hagyhatták, hogy a szakmát porig alázva egy üzletember saját gazdasági- és politikai érdekei megvalósítására használja fel őket. Nem lehettek ők mások érdekeit kiszolgáló bértollnokok!

Fel kellett hát állni. Hiszen ezek a nagyszerű emberek egy napot se dolgozhatnak egy ilyen kétes ügyekbe keveredett üzletemberrel. Lelkiismeretük nem engedi.

Hajoljunk meg előttük. Tiszteljük őket. Végre felfedték magukat azok az újságírók, akiknek elveik vannak.

A nincstelenséget vállalták. Mert hát miben bízhatnak? Abban, hogy az új állami hírcsatorna élére kerülnek? Ugyan már! Ők nem ilyenek. Nem holmi káderek, akiknek hűségét meg lehet vásárolni. Nem hűbéresek, akik elhagyják urukat, ha egy erősebb hatalom fenyeget. Nem sunyi patkányok, aki dobbantanak a megtorpedózott hajóról. Nem dezertőr parancsnokok, akik cserben hagyják az alattuk dolgozókat. Hősök. Ha Arany ma élne, talán róluk írná balladáját:

Hat szál, bizony, dalolva ment
Lángsírba magyar bárd:
De egy se akarta szidni,
A jóságos Orbánt.

Morzsoljunk el egy könnycseppet értük, a szabad sajtó mártírjaiért.