A VAN megérinti a magyar ember szívét, és végre képessé teszi arra, amire mostanában egyre nagyobb szükségünk van: segít önmagunkon nevetni. A film sikerét nem csak a széles körben hangzó pozitív kritika bizonyítja, hanem a kiadások bőséges megtérülése is.

Hogy mi az, ami furcsa? Ott kezdődik, hogy nem érted meg, miért ragad meg a film. Furcsán valóságos, kínosan igazi, és mégis szereti az ember – meghatja ez a magyar, budapesti valóság, amit tényleg nem lehet hova tenni, ami miatt mégis visszatérünk. Mindannyiunkban van egy kicsit a gyökér Áronból, és látjuk azokat az embereket, akik az ő mindennapjait jelentik. Mesterkélt mosolyú HR-esek, közvéleménykutatás rövid kérdésére bőbeszédűen nyilatkozó járókelők, mogorva békávésok, tömött négyeshatos… A film paródia és őszinte önarckép – annyira igaz, és annyira csak a jelenről szól, hogy emiatt aggódom érte, vajon aktuális és szerethető lesz-e tíz év múlva is. Nem tudom. De hogy számomra mindig egy kedvenc lesz, az biztos. Nekem volt üzenete, engem megérintett, én itt élek ebben a Budapestben.

Áron körül zajlik az élet, mindenki vállalkozik, sikeres, teszi a dolgát, dolgozik, rohan. Áron csak VAN. Őszinte, az a fajta lázadó, akinek fogalma sincs arról, hogy az. Egész lénye olyan hétköznapi, és mégis teljesen kirívó. A film maga lassú, nem igazán tart sehonnan sehová. Csak önmagáért élvezi az ember, akárcsak A nagy szépséget. Hasonló is ahhoz néhány aspektusában – szemlélődő, őszinte, kritikus, kedves és jó a zenéje. Várost mutat, embereket, életet, mindennapokat. (Ebben a tekintetben még a Moszkva tér c., szintén az SZFE vizsgadarabjaként debütáló filmhez tudnám hasonlítani. Úgy tűnik, időről időre szüksége van a lelkünknek az ilyen szánalmas, a társaság szelíd lúzerje-karakterre.) Kicsit kivételes, kicsit közönséges. Nyilvánvalóan különbözik a helyszínben, a főszereplő karakterében és a film mondanivalójában. Talán meg is merném kérdőjelezni, hogy a VAN-nak tulajdoníthatunk-e ilyet egyáltalán. De kell mindennek mélyenszántó üzenetet közvetítenie…?

A mozi egy emberként nevetett, egy idő utrán már szinte megelőlegezve a poént – időnként ettől folyt a könnyem. A végén pedig a meghatott, tehetetlen szeretettől. Pedig igazán nem volt szomorú vége. De mégiscsak Budapest köszönt el a képernyőn.

Olykor igazán szeretném, ha a világ megengedné nekem, hogy úgy éljek, mint Áron. Tétlenül ülve a villamoson, rongyos táskámmal az ölemben, görnyedten, bámulva ki az ablakon, vagy visszafojtott nevetéssel hallgatni, ahogyan az aktuális szószóló nyilatkozik a többi utas nevében, hogy igazán indulhatna már a szerelvény. Nem kezdeményezni senki felé, hagyni, hogy sodorjon az élet, lyukas pólóban ébredni reggel, és egy repjegyet találni egy Király utcában átbulizott éjszaka után. Mosogatással pénzt keresni, „meghalni” a város különböző pontjain, földhöz vágni a tejfölt.

Bár nem kapunk választ rá, hogy mi az, ami furcsa, de – ezen a Budapesten van valami.