Szórakoztató irodalomnak és ponyvának nevezik a nyilvánosság előtt, de valójában csúnyairodalomra gondolnak. Ők azok, akik a fogyasztói társadalom ekézésével keresik kenyerüket és a tömegek leostobázásával szólnak kevesekhez. Mély és többértelmű szövegeket akarnak, de azt vélik, amúgy is egyedi minden olvasat. Ők fikázzák a bestsellereket és ők vágynak a legjobban arra, hogy milliók olvassák gondolataikat. Hazánk kortárs irodalma a legrosszabb, a sikerkönyvekre csak felületes szinten jellemző elemeket vette át az általa oly módon megvetett és mégis irigyelt világsikerekből: a perverzió és megbotránkoztatás eszközeivel próbálják szándékosan fogyaszthatatlanná torzított történetei fogyasztására rávenni a szerencsétlen olvasókat. A szépirodalom kizárólagos értékéről és csodájáról szónokolnak, egyáltalán nem látva meg azokat a tendenciákat, melyek az újságírás és az irodalom rétegeiben egyaránt felbukkannak: mindkettőre igaz, hogy egyre közérthetőbb és közvetlenebb formában tálal egyre bonyolultabb történeteket.
A skandináv krimikre és egyéb sikerekre gondolva adja magát a gondolat: miért nincsen világsikerű magyar csúnyairodalmi mű? Miért nincsen még csak kísérlet sem arra, hogy színvonalas alkotásokat hozzanak létre ebben a műnemben, talán a Kondor Vilmos-köteteket leszámítva? Miért érzik erénynek oly sokan, hogy ha művüket az “egyszeri olvasó” számára olvashatatlanná és elborzasztóvá teszik? Persze ez valahol érhető: a nagysikerű irodalmi alkotásokhoz voltaképpen arra van szükség, hogy izgalmas módon mesélj el egy legalább részben eredeti történetet – ezzel ellentétben azonban a kortárs magyar irodalom fenegyerekei olvashatatlan formában mesélnek el klisészerű történeteket vagy életük nagy szenvedéseit.
Kedvenc példám a “Fülkefor és vidéke” című kötet, mely egy fantasztikus alapötletet – aktuálpolitikai történetek népmesei köntösben elmesélve – és erre olyan nyelvezetet választ Parti-Nagy hozzá, hogy az Ómagyar Mária-siralom legnagyobb rajongói is túlzásnak tartanák. Hatalmas kihagyott ziccer – és nem értem, miért nincsenek egyáltalán kísérletek rá, hogy belőjük őket.
Ez persze valahol az oktatásra is fogható, elvégre a gimnáziumi évek alatt mindenkibe olyan könyveket plántálnak, melyek társadalmi relevanciája több száz éve is csak minimális volt, szövegezése szempontjából pedig élvezet helyett kihívás végigmenni rajtuk. Ami pedig a kortárs irodalmat illeti, Spiró munkásságából megtanulhatjuk, hogy az öncélú profanitás irodalmi orgazmushoz vezet bölcsészkörökben, Varrótól pedig az egyszerű, didaktikus szövegek kikacsintgatásának örülhetünk – sokat elárul egyébként, hogy az ő méltatlanul egyszerű szövegei is felüdülésképpen hatnak a megposhadt magyar irodalom közegében.
Soha nem beszélünk azonban olyan figurákról, mint Chandler vagy H.G. Wells – vagy ha igen, félperces színes érdekességként, akik a maguk módján sokkal többet tettek a modern irodalom formálásához, mint bárki az iskolai kurrikulum utolsó hónapjaiban tanított kompániából: ők megmutatták, hogy ponyvaműfajokban is lehet szépirodalmi jelentőségű és igényességű, mégis népszerű szövegeket alkotni. Sokkal többet lehet tanulni az ő csillogóan csodás csúnyairodalmi alkotásaikból, mint a legszebbnek vélt szépirodalmi szövegből, amit garantáltan ezredannyian fognak elolvasni és ezredannyian fognak élvezni. Még csak nem is azzal van a probléma, hogy egy vélt vagy valós szellemi elit tudatosan kizárólagossá tett szellemi játékszerét ily magas piedesztálra emeli: a probléma azzal van, hogy a szféra megannyi szereplője kizárólagosan csak hét lakat alá helyezett mondanivalóknak és elsőre érthetetlen szövegeknek tud értéket tulajdonítani; ez pedig, ahogy ma már a féltudású magyar elit is tudja, semmire sem elegendő.
Hát, ez nagyon kellemetlen. Valaki, aki rácsodálkozik arra, hogy a klasszikus értelemben ponyvának tartott krimiből is vannak olyan szerzők, akik jól írnak, és értékes a munkájuk (utalások Kondorra, Chandlerre és a skandináv krimikre), és ettől úgy érzi, hogy ő aztán szeret olvasni, így megpróbálkozik a kortárs irodalommal, és belefut egy olyanba, hogy Parti-Nagy, (akiről köztudott, hogy ízekre szedi a nyelvet és újra felépíti, és emiatt nehéz olvasni, magam sem szeretem, de azt nem tudom tőle elvitatni, hogy érték, amit csinál). És hogy pont ezt vette le a cikk írója a polcról, beletört a bicskája, meg visszaemlékezve a kötelezőkkel is problémái voltak (ami egy kétségtelenül reformra szoruló közeg, ezt sem vitatom), és ez alapján azt mondja, hogy a magyar kortárs szépirodalom alapvetően szar, mert vannak művek, amelyeket bizonyos emberek nem értenek, na az csúnya. Nem sorolnám a neveket, de a szépirodalom nagy része olyan, ami befogadható bárki számára, sőt legalább olyan, mint az említett krimik, olvasson utána, nézze meg moly.hu-n az értékeléseket, kérjen ismerőseitől ajánlásokat, ma már nem áll, hogy csak Homérosz van otthon a polcon, meg arról tanultunk, így azt kell olvasnia mindenkinek. Ma már nincs éles vonal a szépirodalom és a szórakoztató között, át lehet járni, csak akinek ez jön be, az közelítsen ebből az irányból. Szomorú vagyok, hogy irodalom témájában nem csak egy feleslegesen vitriolos, de egy ilyen tájékozatlan cikk került a Corvinus olvasói elé. Kellemetlen.
Az értéket nem az dönti el, hogy néhány “bennfentes” mit mond, és min pörögnek a sznobok, hanem az, hogy egy adott műnek mekkora a hatása, sőt hovatovább mekkora a hatása az egyedi életekre, hány embert döbbent rá valamire, hányaknak ad aha élményt. A formán ez nem múlik!
Sokkal inkább azon, hogy mit sikerül megragadnia a nagy egész igazságaiból.
Ehhez azonban el kell jutnia az olvasóhoz, és ehhez kell a szakmai tudás, a többi pusztán zsenialitás. 🙂
@Szubjektív: milyen jó, hogy más is így gondolja! 🙂
Én Varró Dánieltől leszek rosszul…
Parti-Nagy Lajos, ahogy a kiadója hivatkozik rá: hazánk egyik nyelvművésze. Őt tehát így kell olvasni.
Tehát olvasni. Itt van az első probléma ebben a kérdésben – mennyire tud a kedves magyar nyilvánosság (ahogyan a szerző nevezi) olvasni? Nézzük mit is olvas a nyilvánosság: Netes újságok, egy-két vélemény a metróban a Metróból. Riportkötet, Ken Follett, és akkor a “lelki irodalomról” nem is szólnék. Értelmiségiek (az egyszerűség kedvéért: akik valamilyen diplomával rendelkeznek) néha egy-egy szépirodalmi csemegét. Ezek minősége, csúnyasága-szépsége ízlésbeli kérdés. Ezeket olvassa a nyilvánosság.
És miért ezeket olvassa a nyilvánosság? A középiskolai oktatás miatt? Vagy azért, mert a családban nem volt divat olvasni? Döntse el ki-ki maga.
—–
És vajon számonkérhetőek-e ezek az írók azért, mert művészek?
A szó amit keresel: lektűrirodalom. Keress rá nyugodtan. Most éppen nincsen divatja, de erről nem az írók, és nem az olvasók tehetnek. A kiadók mindent megtesznek a két szélsőség mentén: vagy művészi igényességű írók műveit próbálják művészi módon kigazdálkodva kiadni, vagy a sokezres példányszámokért cserébe fröccsöntik a – szerintem – tényleg gagyi regényeket meg lelki irodalmakat. Sajnos könyvpiaci verseny van, és a könyvpiaci verseny most épp nem kedvez a lektűrirodalomnak: se nem elég művészi (hogy legalább művészi értéke legyen) se nem eléggé pénzcsap-potens (hogy legalább bevételként értéke legyen).
Ezért az írókat kárhoztatni – már bocsánat – de szerintem butaság. Az írók írnak, és fognak is írni. A magyar irodalom a Parti-Nagy / Varró / Spiró tengely mögött is létezik.
Miért van ez? Középiskolai tanáraink rossz ízlése miatt? A modern magyar irodalom alulreprezentált, a kortárs magyar irodalomnak tulajdonképpen alig jut tér, idő. De akkor a középiskolai tanáraink a hibásak? Saját olvasási hiányosságainkért – már bocsánat – az oktatási rendszert hibáztatni butaság.
A poszt szerzőjének szándéka – több egyszerű irodalmat, közérthetőséget, felejtsük el az értelmiségi nyáladzást, legyünk letisztultabbak, csináljunk simple english-t a magyarból – valahol érthető, és kedves szándékok. De sajnos-nem sajnos a posztban támadott “értelmiségi körök”nem léteznek. Kik azok az “ők” akire a poszt szerzője gondol? Honnan tudja a szerző, hogy az “ők” mit akarnak, olvassa-e őket bárki? És honnan tudja a szerző, hogy “Ők” nem derülnek hasonlóan jókat a “csúnyairodalmon”?
A skandináv krimik legyen a színvonal? Az jó lesz?
– az, hogy az ott közhelyszerűen, már-már exportcikk-szerűen létrejöhetett, az jó?
Nem folytatom tovább, remélem érzi a szerző, és a kommentelők, hogy mire próbálok gondolni. A hibáztatás, és a számonkérés mint prófétai szerep-elemek lepattogzanak az irodalmi valóságról. Amely egyébként elég sokat foglalkozik a jelennel, merthogy csak azzal foglalkozik.
Kedves Szerző, próbálkozz még tovább. Grecsó, Dragomán, Háy, Tóth Krisztina, közéleti versnek Erdős, nem annak Kemény vagy Nádasdy. Az elmúlt pár évben kitermelődött egy olyan, mellesleg elég széles rétege a kortárs magyar irodalomnak, amely fejest ugrott az elefántcsonttoronyból az olvasók közé. Javaslom továbbá a budapesti művészeti fesztiválok, irodalmi események felfedezését, mert számtalan lehetőség van írókat, költőket élőben hallgatni, mostanában gyakran zenés kísérettel, teljesen fogyasztható formában. Nagyon is él a kortárs irodalmunk, és egészen közel is jön hozzánk, ha tényleg akarjuk.
Szerintem az irodalom helyzete akár nálunk, akár máshol bármelyik, tetszőlegesen kiválasztott időpillanatban úgy néz ki, hogy
1. van valamilyen bevett irodalmi kánon, amiből apránként (nagyon lassan) kikopnak az aktualitásukat elvesztő, csak adott korban értelmezhető művek és megmaradnak az emberi lényről szóló relatíve időtlen alkotások
2. van a szórakoztató irodalom (ösztönök, szex, vér)
3. van a “komoly modern” irodalom, ahol az alkotásoknak egészen addig 3 fős olvasóközönsége van, míg valamelyiket a közízlés, de inkább egy szerepmodell kortárs figura fel nem kapja. A felkapottakból apránként kialakul a kánon. A nem felkapottak vagy mennek örökre a levesbe, vagy néhány évtizeddel, évszázaddal később egyszer csak felkapja őket valaki (kánon, stb.)
Ez a rendszer mindig is így volt, és így is lesz, maximum annyi a különbség, hogy jelenleg a tempó jóval gyorsabb (irgalmatlan mennyiségű könyv jelenik meg, az információ terjedésének sebessége miatt jóval gyorsabban változik a divat, stb.), illetve épp egy nagyobb paradigmaváltás zajlik, amikor a zsidó-keresztény valláshoz, kultúrához kötődő értékrend kezdi beadni kulcsot (nem mintha nem kezdte volna meg már néhány száz évvel ezelőtt (: ), az új értékrend meg még épp csak körvonalazódik, már ha egyáltalán.
Szóval pánikra semmi ok, nem a népet kell nevelni (azt a nép nem szereti, főleg ebben a formában és hangvételben, ahhoz először legyünk szerepmodellek, meg ilyesmi (: ), hanem saját olvasmányainkat megválogatni, baráti körben vitatkozni, fesztiválokra, összejövetelekre járni, nyitni a világra.
Az alapprobléma a kortárs irodalommal és a kortárs művészetekkel általában, hogy a mai világ kulturális élete sokkal sokfélébb, mint mondjuk a 19. századé volt, így nem lehet olyat mondani általában egy szerzőre, alkotóra, hogy művei magas kulturális értéket képvisel, mert az értelmiség értékítélete is nagyon sokféle. Nem lehet szembeállítani a tömegkultúrát a magas kultúrával, mert mindkettő rengeteg réteg szubkultúrára oszlik, és még az alapján sem különíthetőek el, hogy melyik tömegkultúra és melyik magas kultúra.
A képzőmüvészetbem, majd a zeneszerzésben már a múlt század elejétől tapasztalt jelenség sikeresen megjelent az irodalomban is.
Ehhez kellettek az önjelölt zsenik és az őket sznobizmusból vagy marketingként felkapó mecénások. S nem kellet hozzá a nagyközönség, mert őket az előbb említettek mélyen lenézik és csak a pénzük kell nekik.
A “zsenik” rájöttek, hogy mivel olyan értéket mint elődeik megfelelő tehetség hiányában nem képesek termelni, a tehetségtelenségükből képeztek erényt és ezt sikeresen megpróbálták ráerőltetni a nagy érdeműre ( a spekulánsaik és imádóik segitségével).
A “más az jobb” (ismerős más területekről is, nemde?) jelszó lobogtatásával a silány termékből “modern, minőségű” terméket varázsolnak. Szóban.
Óvodás gyerekek mázolmáynainak szintjén alkotott festményeket, értelmezhetetlen kompoziciókat kortárs művészetként reklámozzák, a zenében imádják a kakafóniát, az irodalomban meg a szabadverset, a szófacsarást és értelmezhetetlen, se füle se farka szövegeket modern irodalomként adják el sikeresen 8maguk számára sikeresen). S sznob csodálóikkal mucsai parasztoknak nevezik azokat, akik nem tapsolnak hozzá. Pfujjj…
U.i. Ugyanis örök igazság, hogy mig a tudományban csak az eredeti és az emberiség számárá értékes gondolatok számítanak elfogadhatónak, úgy a művészetekben a szépség az alapelv. Ami nem kelt az élvezőjében kellemes érzést, az nem művészet, csak tákolmány. A horror filmek is filmek, de csak a beteg lelkek élvezik őket. Nincs ez másként a “más” művészetekben sem.
@bölcsbagoly: “Ami nem kelt az élvezőjében kellemes érzést, az nem művészet, csak tákolmány.”
Ezek szerint a Bűn és bűnhődés tákolmány? Vagy a Legyek ura? Esetleg az Átváltozás? Vagy önben ezek a művek kellemes érzést keltenek!? Már ne is haragudjon, de ekkora hülyeséget régen olvastam.
@superben: miért, nem azt mondtam, hogy nem lehet d tragédia vagy szomorújáték, hanem azt hogy nem okoz z az olvasóban olyan érzelmet amely olvashatóvá teszi számára az adott szöveget! A keserű kávé, tea vagy a csípős chili, a tömény szeszes ital sem különleges nagy élmény, de lehet szeretni, élvezni.
Hogy te mit olvastál, az a te dolgod, de hogy értelmezni nem tudsz az fix!
Fentebb a kommentelők említettek néhány magyar kortárs szépirodalmi szerző nevet. Hozzátennék még egy párat, hogy a posztoló, illetve azok, akik nem találnak örömöt a magas irodalomban, kapjanak még esélyt arra, hogy rácsodálkozzanak a szépirodalom ajándékaira. Fehér Béla, Rakovszky Zsuzsa, Borbély Szilárd, Csaplár Vilmos, Csányi Vilmos, Krasznahorkai László, Karafiáth Orsolya, Bán Zsófia, Darvasi László. Más és más stílus, mondanivaló, nyelvezet. Tessék választani.
@bölcsbagoly:
Te azt írtad, hogy a művészetben a szépség az alapelv, innentől kezdve jogos superben felvetése, az általa említett művek ugyanis nem attól nem szépek, hogy tragikusak, szomorúak, mert egy szomorú, tragikus történet lehet szép is. A Bűn és bűnhődés például enyhén szólva nem magasztosan mutatja be a főhős lelki vívódását, ami lejátszódik benne, abban nincs semmi szép. Ezek a művek olyan értelemben szórakoztatóak, hogy elgondolkodsz rajtuk, és ettől jók.
@Ginlia: Na igen, de a posztoló is nem rájuk vonatkozik, hanem az u.n. iró nagyságokra, akiket a benntfektesek és a sznobok annak tartanak. @Balogh Torrente Tibi de la Omlás: a szépség szubjektiv fogalom! Ld a női/férfi szépség ideált. DE mitől szép valami/valaki: attól mert tetszik, ergo mert pozitiv érzelmet kelt bennünk!Nincs ez másként a művészetek által létrehozott művekkel sem. A MŰ (képző/zeneművészeti/irodalmi) nem rejtvény, nem szorul magyarázatra, mérlegelésre. Önmagában, létrehozója személyétől függetlenül kell pozitiv érzelmet létrehoznia. A sznobság pont attól az, hogy a művet jobb esetben egy általa kedvelt/tisztelt/nagyrabecsült szerzőhöz köti, rosszabb esetben hogy a mainstream divat után megy és nem érdekli magának a műnek valós értéke..
bocsi : bennfentesek
@bölcsbagoly: Az általam és a többiek által megnevezett magyar írók tartoznak abba a magyar szépirodalmi kategóriába, amely kontrasztjaként hozza fel a posztoló a ‘csúnyairodalmat’. Direkt nem említettem az ajánlásom közt Barnás Ferencet, mert őt már tényleg a ‘sötét lila’ irodalmi nagyságok közé sorolnám, de mondjuk Háy János abszolút emészthető és érthető.
@Ginlia: ez igaz, de a műveiket egy aránylag szűk réteg ismeri/olvassa. Az igazi írói nagyság ott kezdődik, hogy minél szélesebb, különböző értékrendű, ízlésű rétegeket tud magával ragadni, meghóditani. Nos ilyen magyar író jelenleg nincs! Az alsó középmezőny elég bő, de a csúcson senki sincs, illetve van pár önjelölt “zseni” akit a “mainstream” elit odaszeretne ültetni.
@bölcsbagoly: Huh, úgy látom, hogy nem feltétlenül azonos módon definiáljuk az irodalmi jelenségeket. Lásd pl te mit értesz írói nagyság alatt. Eladási listákat vezet Frei Tamás, vagy egy-egy botrány könyv, de mégsem tartom a szerzőket írói nagyságnak. Igenis meg kell különböztetni a popkultúrát és a szépirodalmat. A kérdés inkább az, hogy a szépirodalmat hogyan lehet közelebb hozni a széles olvasóközönséghez.
A ‘mainstream elit’ szóösszetételen pedig még gondolkodom, mert így elsőre ez nekem egy oximoron. 🙂
@Ginlia: Háát mit mondjak, Jókai, Móricz, Babits, s társaik, de az én kedvenceim Karácsony Benő, Somogyváry Gyula, Rejtő, Molnár Gábor, Deák Tamás, többek közt.
Hogy ne gyötörd magad, az az elit (m. e) amely hatalomhoz jutva a pártfogoltjait emeli kedvezményezett helyzetbe).
Amúgy, nem ártana figyelembe venni azt a műveltségi színvonalat sem,a melyet a különböző rétegeket jellemzi. S azt sem, hogy pl. ki miért olvas azt amit! Már maga a szépirodalom kifejezés is rejt magéban egy jó adag lenézést a másféle irodalom felé, pedig ha figyelmen kívül hagyjuk a szakirodalmat, akkor csak kétféle irodalom létezik: jó és rossz. Élvezhető és rágós, a gyomrot megfekvő. Miért olvasnál az utóbbi kategóriába tartozókat, mazochizmusból/sznobizmusból?
@bölcsbagoly: Ízlésbeli kérdésekről kár vitatkozni. Lehet bármilyen könyv magas vagy mély irodalom, de ettől még a saját szemüvegemen keresztül ítélem meg. A Gépnarancsot pl ezért hagytam abba az első harmadánál. Egyszerűen nem bírta a gyomrom.
Az írói listád jó, de az egész témát én a kortárs magyar irodalomra vonatkoztatom.
A mainstream elit ezek szerint pártszimpátia alapján működik? Értem. Akkor ezért nem ismertem ezt a szókapcsolatot, mert ennek semmi köze nincs az irodalomhoz/művészethez.
@Ginlia: ha csak annyiban nem, amikor anno kiváltak a “Szépírók” a “mezei írók” társaságából, mondvacsinált okra (Döbrentey) hivatkozva.
Igen, több mint félévszázados a listám, de hát nem én tehetek róla, ha ezt a színvonalat az utódaik nem tudták elérni. Én meg lejjebb nem adom, sorry…
@bölcsbagoly: “A sznobság pont attól az, hogy a művet jobb esetben egy általa kedvelt/tisztelt/nagyrabecsült szerzőhöz köti, rosszabb esetben hogy a mainstream divat után megy és nem érdekli magának a műnek valós értéke..” Akkor egy egész műfajt (jelen esetben a horrort) leszólni nem sznobság? Ami horror, az nem lehet művészet? Ezek szerint Poe sem az? Vagy egy Bosch festmény? Pont te írod, hogy két féle irodalom van, jó és rossz. De a jóba egész műfajok nem férnek bele?
Sok MŰ tetszik, de egyáltalán nem azért mert “pozitív” érzelmet vált ki, hanem azért, mert hatással van. Rengeteg művészeti alkotást ismerek amik szorongást, félelmet, szánalmat, sajnálatot, szomorúságot, haragot váltanak ki, és pont ezért jók. Szvsz. ezek egyike sem pozitív érzelem. Később persze örülök, hogy elolvastam (megnéztem, meghallgattam, stb.) őket, de ez már csak közvetett hatás.
Más: ” …de a műveiket egy aránylag szűk réteg ismeri/olvassa. Az igazi írói nagyság ott kezdődik, hogy minél szélesebb, különböző értékrendű, ízlésű rétegeket tud magával ragadni, meghóditani.”
Akkor az egy Rejtőt leszámítva a te kedvenceid se kifejezetten írói nagyságok, mert én pl. nem tapasztaltam, hogy széles rétegek olvasnák őket. Ezzel nem őket szeretném minősíteni, csak az általad írtakban lévő ellentmondásokra szeretnék rávilágítani.
@superben: de lehet, de mint mondom izlés dolga, s mint ilyen…. szkatológiával is lehet foglalkozni ugyebár….A jóba minden belefér ami jó, de ne nevezzük már jónak azt ami undorító/visszataszitó, csak azért mert egy igen keskeny rétegnek az elfogadható vagy tetszik.
Ami nem vált ki pozitiv érzést az emberben az nem tetszhet, ez egy non sens, fából vaskarika. Elfogadhatom, hogy az másnak tetszik, hogy esetleg értelmes dolog, de miért kellene tetszedjen is? Azok amelyek negatív érzelmeket váltanak ki azok csak a mazochistáknak tetszhetnek.
Igen, az én kedvenceim sem váltak azzá, de annak főleg történelmi okai voltak.
– Karácsony Benőt érthetetlenül kihagyták a maygar irodalomból halála után ( pedig hát halálának a körülményei is pont az ellenkezőjét tették volna lehetővé);
– Rejtő Jenő a sznoboknál nem érte el az ingerküszöböt, mivel szerintük a szórakaztatás az nem az “igazi írók” feladata;
– Somogyváryt mind a nácik mind a komcsik gyűlölték (egyik Mauthausenbe a másik Recskre internálta, ott is halt meg), nyilván, hogy kimaradt az irodalomtörténelmükből is;
– Molnár Gábor fiatalon megvakult, a könyveit a nővérének diktálta, de kimaradt az írói társadalomból, szinte teljesen ismeretlen, véletlenül találnak rá az olvasók;
– Deák Tamást meg erdélyiként honnan is ismernék?
Ergo, nincs ellentmondás abban amit írtam, a nevezettek mindannyian nagy írók ként lehetnének számontartva.